A 35 éves, geológus végzettségű nő 2021 októberében szülte meg kisfiát császármetszéssel egy nagyváros egyetemi klinikáján, a műtét után viszont fürdés közben elesett, amitől felszakadt a sebe a varrat alatt. Mivel kívülről ez nem látszott, hazaküldték a kórházból. Otthon azonban egyre rosszabbul lett, félrebeszélt a láztól, így egy héttel később mentő vitte vissza a klinikára, ahol megműtötték a sebénél kialakult vérömlenyt. Előbb az intenzív osztályon, majd a Covid-osztályon lábadozott, ugyanis koronavírus-fertőzést igazoltak nála.

Ekkor történt valami, amiből még nagyobb baja származott. Pelenkát kapott, ami rálógott a friss műtéti sebre a hasán. A nő elmondása szerint előfordult, hogy több órán át nem tették tisztába, és így végül a saját ürülékében lévő enterococcus faecalis baktérium fertőzte meg a sebét. Ez azonban csak később derült ki.

„Megértem, hogy az ápolók leterheltek, de órákon keresztül kérlelnem kellett az ügyeletes nővért, hogy tegyen tisztába. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy majd később” – emlékezett vissza a nő.

A lábadozó kismamát már a nőgyógyászati klinikán kezelték, amikor megérkezett a laboreredmény a fertőzésről. „Az orvosok mondták, hogy ez valószínűleg a pelenka miatt van” – idézte fel a nő. A seb ezek után nehezen gyógyult be, de a kismama számára a legnehezebb az volt, hogy a kórházi kezelések miatt nem tölthette az újszülöttjével élete első hónapját.

A kismama megosztotta velünk a kórházi iratait, amelyek megerősítették az általa elmondottakat. Kérte ugyanakkor, hogy az intézmény nevét ne írjuk le, és ne is keressük meg őket, mert továbbra is jár oda vissza kezelésekre, és nem szeretné, ha bármilyen hátrányt szenvedne.

A nő és férje gondolkodtak jogi lépéseken, és megkeresték a betegjogi képviselőt is, de végül úgy érezték, hogy nincs energiájuk végigcsinálni egy pert. Magyarországon valóban ritkák a kórházi fertőzéses műhibaperek, de azért van példa arra, hogy egy beteg pert nyerjen a kórházzal szemben. Szűcs Péter műhibaperekre szakosodott budapesti ügyvéd egy különösen tragikus, a 2010-es években tárgyalt ügyében két olyan nő volt érintett, akik 2008-ban fertőződtek meg a Bács-Kiskun Megyei Kórházban, miközben egymás mellett feküdtek ugyanabban a kórteremben.

Az egyik, gerincműtéten átesett asszony felidézte a kórházi emlékeit a Direkt36-nak, de azt kérte, hogy a nevét ne írjuk le. A beavatkozást már másfél évtizede, 2008-ban végezték el rajta, akkor ötvenéves volt. Már soha nem fog teljesen meggyógyulni.

Őt és idős, egykor könyvelőként dolgozó szobatársnőjét is az MRSA (a „methicillinrezisztens staphylococcus aureus” rövidítése) nevű szuperbaktérium fertőzte meg, amelyet roppant nehéz elpusztítani, mert sokféle antibiotikum-kezelésnek ellenáll. Többek között sebváladékban tenyészik, az elesett betegek állapotán sokat ront, a gyógyulásukat nehezíti, sőt, életveszélyes állapotot is előidézhet. Ha például bejut a véráramba és vérmérgezést, más néven szepszist okoz, akkor súlyos esetben rövid idő alatt sorra megfertőződhetnek és leállhatnak a beteg szervei, a túlélés esélye pedig egyre csekélyebbé válik.

A ma rokkantnyugdíjas, határozott fellépésű, barátságos nő Nagykőrös legszélén, uborkaültetvénnyel és szántókkal körbevett családi házban él a férjével. A konyhaasztalra tett virágváza, egy tányér baracklekvárral töltött linzer és egy köteg orvosi papír mellett mesélte el, hogy havi több marék gyógyszert szed a keringésjavítótól a gyulladáscsökkentőn át a fájdalomcsillapítóig. A jobb lába a kórházban történtek miatt ma öt centivel rövidebb a másiknál, a lábszárán tönkrementek az erek, sötétlila, duzzadt a bőre, az állandó égő érzés ellen semmilyen krém nem használ.

„Két mankóval tudok csak bicegni, nem bírok állni annyi ideig, hogy a hagymát megpucoljam” – mondta.

A bírósági ítéletből kiderül, mi történt vele. Az első műtét után a sebe nem gyógyult be, egyre csak váladékozott. Olyan antibiotikummal kezelték, amely nem hat az MRSA ellen, ezért az továbbterjedt a szervezetében. Összesen négyszer kellett újra felnyitni a sebét és megműteni, amíg végül a sürgősségin kötött ki, ekkor már a csípőjében is erős fájdalommal küzdve. Kiderült, hogy az egész terület súlyosan el volt fertőződve, a combcsont feje a bírósági ítélet szerint „hiányos, mállékony” volt. Ezt újabb, sikertelen terápia követte, összesen három éven át járt ki-be a kórházba.

A nő eleinte még reménykedve kérdezgette a nővéreket, hogy gyógyul-e már a sebe. „Hangyabokányit” – felelte a nővér az asszony szerint. A helyzet azonban nem javult.

„Állandóan folyt a genny a sebemből, volt, hogy akkora volt, mint egy lúdtojás, tele volt a draincső is. Benézett egy nővér, neki mondtam, hogy mi van, erre: »majd jövünk«. Több óra múlva jöttek, addigra minden csupa genny volt a padlón, oda csorgott” – mondta.

A nőnek nem beszéltek a kórházban arról, hogy mit jelent az MRSA fertőzés, vagy hogy mikor miért mennek megint a műtőbe vele. „Minden rendben, néni”, „ez csak sebváladék, néni” – nyugtatta az orvos hónapról hónapra a nő szerint. Legyengült, harmadik éve szenvedett, amikor egy budapesti magánorvoshoz fordultak, akinek a sebkezelés a szakterülete. A nő elmondása szerint egy hónap alatt kigyógyította a fertőzésből.

A sokéves pereskedés után kártérítést és járadékot ítélt meg a bíróság, de egyéb következmény nem lett. Sem az orvosok, sem a kórház nem kért bocsánatot, tudomása szerint az őt kezelő doktorok mindegyike a helyén van ma is.

A Bács-Kiskun Vármegyei Oktatókórház nem válaszolt a Direkt36 megkeresésére.

Szepszisben meghalni Semmelweis hazájában

Hasonló szenvedéstörténetből több mint féltucatnyit gyűjtöttünk össze az ország különböző kórházaiból (november 11-én megjelenő filmünkben több történetet is megmutatunk majd közülük). Közös bennük, hogy a kórházban töltött plusz idő a felépülés fájdalmaival megspórolható lett volna, ha a betegek a kórház falai között nem találkoznak veszélyes kórokozókkal.

Az elmúlt évtizedben folyamatosan romlott a kórházi fertőzések előfordulása szinte minden mutató szerint: több lett a multirezisztens kórokozó okozta fertőzés, a clostridiumos és a véráramfertőzéses eset is – erről cikksorozatunk korábbi részeiben is írtunk már.

Az okok egy részéről a kórházak nem tehetnek: egyre több az idős, legyengült, alapbetegségek sorával élő súlyos beteg, akik sokkal inkább ki vannak téve a fertőzésveszélynek, mint az egészséges emberek. Időnként maguk is behurcolnak kórokozókat, és a látogatók sem vigyáznak úgy a tisztaságra, mint kellene. A baktériumok közben világszerte egyre ellenállóbbak a kórházakban bőven adagolt antibiotikumokkal szemben. Az intenzív osztályokon a betegekből csövek lógnak ki, és minden invazív beavatkozás azzal a rizikóval jár, hogy bejut valami a szervezetükbe, amitől még betegebbek lesznek.

Van azonban egy sor olyan tényező is, amely a kórházakon és a dolgozóikon múlik. Dr. Hegedűs Zsolt, a Magyar Orvosi Kamarában is tisztségviselő ortopéd szakorvos, aki gyakran beszél nyilvánosan a kórházi fertőzések elleni harc fontosságáról, rossz véleménnyel van a magyar infekciókontroll színvonaláról.

„Bár a Covid miatt valószínűleg javult a kézhigiéné, még mindig nem teszünk eleget Semmelweis Ignác hazájában, hogy egy egyszerű kézmosással megvédjük a betegeinket a fertőzésektől” – mondta.

„Ma nincs következménye, ha egy osztályon egy orvosnak több szeptikus szövődménye van. Szégyen, hogy Magyarországon ilyen sokan halnak bele szepszisbe. És ez szörnyű halál” – tette hozzá. A szakorvos szerint emberéletek múlnak azon, hogy mennyire veszi komolyan az egészségügy a fertőzésmegelőzést. A fertőzöttek kezelése pedig százmilliókba kerül, amit meg lehetne spórolni.

„És ez a szőnyeg alá van söpörve Magyarországon. Szégyen és gyalázat” – fogalmazott az orvos.

November 11-én mutatjuk be a kórházi fertőzésről szóló dokumentumfilmet.

Mindenkinek össze kell dolgoznia

Cikksorozatunk első részében bemutattuk, miként igyekszik a politika a megoldás keresése helyett inkább titkolni a bajt, a második részben pedig megírtuk, hogyan jutottunk adatokhoz, és hogyan elemeztük azokat, hogy értékelhessük a magyar kórházak teljesítményét. De ahhoz, hogy megértsük, a kórházak szintjén milyen problémák összeadódása okozza, hogy érdemi javulás helyett inkább csak romlik a helyzet, az elmúlt hónapokban több tucat interjút és háttérbeszélgetést is készítettünk egészségügyi dolgozókkal – ápolókkal, takarítókkal, orvosokkal, higiénikusokkal (hivatalos nevükön infekciókontroll-szakemberekkel), valamint kórházi vezetőkkel.

Ez sokszor nem volt könnyű, mert mióta a belügyminiszter felügyelete alá került az egészségügy, a nyilvános megszólalásokat még a korábbiaknál is szigorúbban korlátozzák. A kórházak a központ (az Országos Kórházi Főigazgatóság, az OKFŐ) engedélye nélkül nem is gondolhatnak arra, hogy nyilatkozzanak a sajtónak.

Mivel érzékeny témában kérdezősködtünk, nagyon sokan vagy névtelenséget kérve adtak információt, vagy eleve elzárkóztak a találkozótól. Változatos indokokkal mondtak nemet: volt, aki arra hivatkozott, hogy a közalkalmazotti állásával játszik vagy éppen nem is ért a fertőzésekhez, más azért nem akart beszélni, mert már nyugdíjba ment vagy éppen azért, mert még nem ment nyugdíjba. Akadt olyan kórházi dolgozó, aki kijelentette, hogy „nem lenne etikus a volt munkahelyéről beszélnie”.

Voltak azért sokan, akik – még ha névtelenséget kérve is – beszéltek a problémahalmazról, ami a fertőzések terjedésében szerepet játszik. Volt köztük az infekciókontrollt nagyon komolyan vevő, több évtizedes tapasztalattal rendelkező szakember. Például az egyik vidéki nagykórház higiénikus orvosa, aki szerint egy kórházban az infekciókontroll akkor működik jól, ha van, aki koordinálja, ugyanakkor az egész dolgozói csapatra szükség van ahhoz, hogy tényleg működjön a fertőzések megelőzése.

„Nem mindenütt szokás ez, de mi rendszeresen környezetbakteriológiai vizsgálatokat végzünk a műtőkben és intenzív osztályokon, mintát veszünk a dolgozók kezéről, hogy a kézfertőtlenítés hatékonyságát vizsgáljuk, ellenőrizzük a bemosakodást is” – mondta.

Az a tapasztalata, hogy a dolgozók várják az eredményt, mert örülnek a visszajelzésnek. „Ha pedig nem jó az eredmény, nem egyből a főnöküknek szólunk, hanem tanácsokat adunk, hogyan csinálhatnák jobban” – mondta.

A napi pörgésbe nem fér bele a kézmosás

Az általunk megkérdezett egészségügyi dolgozók többsége szerint ilyen pozitív példából nagyon kevés van az országban.

Az egyik nagy budapesti kórház középvezetője azt mondta, hogy lelkes szakemberek mindenütt vannak, és „papíron” jó a helyzet: vannak eljárásrendek, stratégiák, szabályzatok, megtartják a dolgozóknak az infekciókontroll-képzéseket, ahogy az elő van írva. Működnek a sterilizálók, így-úgy meg van oldva az ágyneműk mosása, a takarítás. A baj szerinte nem ezzel van, hanem hogy minden igyekezet ellenére a fertőzések megelőzését mindig szem előtt tartó szemlélet, a megfelelő fertőtlenítés alapvetősége „még mindig nem része a kórházi munkakultúrának”. A koronavírus-járvány lecsengésével szerinte „kikopott a fertőzéstől való félelem”, és már megint az van, hogy a kézfertőtlenítő adagolói nincsenek mindig újratöltve.

Az állandó forráshiány miatt a kórházak menedzsmentje inkább a napi működési problémák folytonos megoldásával van elfoglalva: hogy legyen elég ember, bér, gyógyszer és ezekre forrás. Mindennapos küzdelem a kórházi középvezető szerint, hogy „legyen elég lábzsák, fertőtlenítőszer, gumikesztyű, papírtörlő”, és hogy a folyton pörgő, súlyosan túlterhelt dolgozóknak beleférjen két beteg között kezet mosni. Az osztályokon megcsinálják a kötelezőt, jelentik a fertőzéseket, de az energiáik a napi működésre mennek el – mondta a forrás elsősorban a nagyon erősen leterhelt, betegek tömegeivel küzdő és a leginkább lepusztult infrastruktúrával rendelkező budapesti kórházakra utalva.

Az emberhiány pusztító hatásairól több kórházi ápoló is beszélt. Egy forrás – aki több mint 20 éves ápolói tapasztalattal rendelkezik egy állami kórházból – arról számolt be, hogy a sok felmondás miatt annyi a pluszmunka, hogy az ápolóknak gyakran az orvosok és takarítók munkáját is végezniük kell.

„Amikor egyszerre hárman csengetnek nekem, mert rosszul vannak, nem tudok betartani minden higiéniai szabályt, még ha akarom, akkor sem” – fogalmazott.

A kórházi higiéniai osztály sem volt lelkiismeretes szerinte az ellenőrzésekben: például előfordul, hogy évekig elhanyagolja a képzések megtartását, vagy éppen előre szól róla, hogy mikor jön majd ellenőrizni, hogy „mindenki időben ki tudja pucolni a részlegét, és jó eredmények szülessenek.”

A túlterheltség mellett egyszerű hanyagság is állhat a háttérben. Egy orvos, aki korábban az egyik nagy egyetemi klinikán dolgozott, a fegyelmezetlenség jelének tekinti például, hogy gyakran látni a kórházak környékén fehér ruhában mászkáló kórházi dolgozókat, akik így a munkaruhájukban mennek ki az utcára. Szerinte is a hazai kórházi realitások játsszák ugyanakkor a legnagyobb szerepet a hiányosságokban: a 6-8 ágyas kórtermek, az egy nővérre jutó több tucat beteg.

„A nővér kezén sem maradna bőr, ha harminc beteg előtt és után mindig szappannal kezet mosna” – fogalmazott. „Egy vizitnél a főorvos sem megy el kezet mosni minden beteg előtt és után. Pedig ez használ: egyágyas kórtermek, folyamatos fertőtlenítés, védőfelszerelés” – magyarázta.

Szintén súlyos állapotokról számolt be Dunavölgyi Beáta, aki ma már Ausztriában dolgozik kórházi ápolóként, de korábban éveken át dolgozott két budapesti kórházban is.

„Gyakran láttam, hogy viziten a doktor kesztyű nélkül vizsgálta a beteget, majd nem fertőtlenítette a kezét, és úgy ment tovább a következő betegre, és ugyanúgy megfogta a katétert, szondát is” – emlékezett vissza.

Az is feltűnt neki, hogy ha volt egy kórházi fertőzés, akkor ritkán vizsgálták ki, hogy miért történt, csak elkülönítették a beteget egy paravánnal. „Nem egy másik kórterembe, hanem egy paravánnal. Elvileg nekünk ilyenkor be kell öltözni, de gyakorlatilag egy kötényszerűséget vettünk fel, meg egy maszkot” – mondta az ápoló, aki egyszer maga is megfertőződött az MRSA-val, és feltehetően az egyik betegtől kapta el a fertőzést. Olyat nem tapasztalt, hogy bárkit – orvost, takarítót – elmarasztaltak volna azért, mert fertőzések terjedtek az osztályán.

Tovább rontja a fertőzések elleni küzdelem esélyeit, hogy – hiába írja elő rendelet – sok kórház nem tud elegendő higiénikust felvenni, mert egyszerűen nincs jelentkező, ugyanis a szakterület se nem vonzó, se nem anyagilag megbecsült. „Az epidemiológiaiszakápoló-képzés évekkel ezelőtt leállt, az orvosképzésben az infekciókontroll nem kötelezően felveendő tantárgy, gyakorlati oktatás alig van. Csak a Semmelweis Egyetemen van komolyabb infekciókontroll-képzés. A higiénikusok korfája katasztrofális” – sorolta a problémákat egy infekciókontroll-szakember.

A mikrobiológiai laborok elérhetősége is nagy kérdés, a kisebb intézményeknek nincs is saját laborjuk, a vér- és székletmintáknak néha sok kilométert kell utazniuk. A laborvizsgálatok ráadásul nem olcsók, és a kórházak büdzséjét terhelik. A vidéki nagykórház higiénikusa elmesélte, hogy egyszer felhívták egy kisebb kórházból, hogy a tanácsát kérjék, mert több páciensüknek sebgyulladása volt. A higiénikus megkérdezte, hogy mit mutatott ki a laborvizsgálat, mire kiderült, hogy addig még nem is vettek mintát. Fertőzésgyanút, járványt márpedig laborvizsgálatok nélkül nem lehet felderíteni.

Megnézni a vécét

Az interjúinkban nagyon gyakran előkerültek a kórházi takarítás súlyos problémái. Az egészségügyi dolgozók kezének makulátlan tisztasága mellett ugyanis a takarítás minősége is fontos tényező a fertőzések és járványok megelőzésében.

„Ha az ember bemegy egy kórházba, menjen be a kórház publikus vécéjébe, és nézze meg: van-e szappan, kéztörlő, kézfertőtlenítő, tisztaság van-e. Ha nem, akkor forduljon ki onnan. Ugyanúgy, ahogy egy étterem vécéje is fokmérője a tisztaságnak” – mondta Dr. Hegedűs Zsolt.

Egy budapesti kórházról a korábban ott ápolóként dolgozó Dunavölgyi Beáta azt mesélte, hogy idős és leterhelt takarítók lettek volna felelősek a tisztaságért. „Szegény Mária 84 évesen tolta a takarítókocsit meg segített kaját is osztani, katasztrófa volt. Volt több ilyen takarító is, hát így elbohóckodtak.”

Egy ma segédápolóként, de korábban éveken át takarítóként dolgozó fiatal nő arról beszélt, hogy az egyik nagy budapesti kórházban úgy érezte, kizsákmányolják a takarítókat, akik amúgy is kevesen voltak. Neki a legmagasabb fizetése 196 ezer forint volt úgy, hogy 12 órákat dolgozott, és összesen 4 szabad napja volt abban a hónapban. Többször is előfordult olyan, hogy 14 napot dolgozott egyben.

A rendes munkához szerinte a takarítók számának többszörösére lett volna szükség. Ráadásul – tette hozzá – a kórházi takarításhoz sem végzettségre, sem tapasztalatra nincs szükség, egyik takarító tanítja be a másikat. Pedig a szakszerű fertőtlenítéshez egy sor higiéniai szabályt ismerni kell, és például ha egy szobában fertőző beteg van, ott szerinte máshogyan kell takarítani. „Különben csak szétkenjük a baktériumot az egész kórházban” – fogalmazott a korábban takarítóként dolgozó segédápoló.

„A takarítók a legtöbbször súlyosan alulfizetett, aluliskolázott emberek, akik nincsenek megfelelően kiképezve, nem mindig értik a precíz felületfertőtlenítés folyamatát, és hogy ez miért fontos”

– erősítette meg a volt takarítónő tapasztalatait egy kórházi középvezető is.

A takarítást többnyire külsős cégeknek szervezik ki a kórházak, a munka minőségét hol az ápolók, hol a higiénikusok, hol az ápolási igazgatók ellenőrzik, akik legtöbbször egyszerűen körbejárnak, és körülnéznek. „A külsős szolgáltatás még több problémát okozott a Covid alatt, amikor a takarítók egy jelentős része a járványtól való félelem miatt nem volt hajlandó a covidos osztályokat takarítani. Így sokszor az önkéntesek takarítottak” – emlékezett vissza a kórházi középvezető.

A kórházakban ráadásul egy sor elavult technológiát alkalmaznak a takarítók. „Vegyszerbe fojtanak mindent”, paradox módon a legellenállóbb kórokozók túlélését segítve ezzel, magyarázta egy kórházi takarítással foglalkozó szakember, Ritz Tibor. A kórházi takarítás szabályait egy 2012-es dokumentumban fektették le utoljára itthon. Ez az ajánlás, az úgynevezett „sárga könyv” mára elavult, sőt, nem is elérhető online, legfeljebb antikváriumban lehet a nyomára bukkanni, tette hozzá.

A legnagyobb probléma azonban – mint az egészségügy számos területén – a pénzhiány. A kórházak költségvetése annyira szűkös, hogy a menedzsment a legtöbbször a takarításon is igyekszik minél többet spórolni.

Erről többek között egy olyan forrás beszélt a Direkt36-nak, aki korábban vezető beosztásban foglalkozott kórházi takarítással. „Mindig az olcsóbb győz” – szerinte valójában ez az egy bírálati szempont van a kórházak által kiírt takarítási pályázatokon.

„Néha az az ember érzése, hogy a kórházak Trabant-áron akarnak kapni egy Mercedest”

– fogalmazott a forrás, hozzátéve, hogy a cégek ilyen körülmények között ott spórolnak, ahol tudnak: a béreken, az eszközökön, a tisztítószereken. A kórházak szemlélete a korábban takarítócégnél dolgozó férfi szerint a Covid óta sem változott, a takarítás presztízse nem nőtt, és ritka az olyan kórház, ahol a higiénikusok partnernek tekintik a takarítócsapatot.

Pedig lenne értelme többet költeni a takarításra. A Zala Megyei Szent Rafael Kórház higiénikusa egyszer kiszámolta, mennyi pénzt spórolhat meg egy kórház, ha javít a higiéniai feltételeken, és ezzel költségesen kezelhető kórházi fertőzéseket tud megelőzni. Kalamár-Birinyi Edit nem akart nyilatkozni ehhez a cikkhez, de a témáról szóló 2017-es prezentációja elérhető online. Ebből kiderül, hogy a kórházban 2015-ben még több járvány is kialakult, 2016-ban viszont egy sem, miután sikerült a fertőtlenítő takarítás hatékonyságát odafigyeléssel és ellenőrzések sorával nagy mértékben növelni. A fertőző megbetegedések száma egyik évről a másikra visszaesett.

A kórházhigiénikus kiszámolta, mennyibe kerültek a 2015-ben kialakult belső járványok a kórháznak. A 6 ápolt beteget érintő clostridium difficile-járvány kezelésekor a kórháznak csaknem 38 millió forint többletköltsége keletkezett (a laborvizsgálatokkal, a gyógyszerekkel, az ápolási idők meghosszabbodásával). A szepszist és tüdőgyulladást is okozó MACI nevű kórokozótól kialakult járványban 8-an betegedtek meg, a kórház többletköltsége csaknem 43 millió forint volt, vagyis összesen a két járvány több mint 80 millió forintba került.

Ezzel szemben a minőségi kórházi takarítás piaci átlagára akkor 460 forint volt havonta négyzetméterenként, szemben a pályázatokon kialkudott elégtelen takarítási szolgáltatások 340 forintos átlagárával. Egy év alatt a minőségi takarítás a Szent Rafael Kórház területével számolva 76 millió forinttal kerül többe ekkor, mint az olcsó. Ennek alapján a minőségi takarítás egyértelműen jobban megéri anyagilag, mint ha a rossz higiénia miatt a kórházaknak fertőzések és járványok sorával kellene küzdeniük, állapította meg a higiénikus. Nem beszélve a nem megfertőzött betegek nagyobb bizalmáról és elégedettségéről, az államnak megspórolt táppénzről és az elkerült szenvedésekről.

Odafent is értik, hol a baj

A kórházi fertőzések megelőzését akadályozó problémákkal valójában az egészségügyi vezetés is tisztában van. Müller Cecília országos tisztifőorvos is beszélt 2019-ben egy szakmai lapnak a takarítás körüli problémákról, a túl gyakran alkalmazott antibiotikum-kezelések veszélyeiről.