Spotlight

Robinson szigete

Van egy jó sztorid? Írj nekünk: info@direkt36.hu

A Direkt36 az első évének végén egy e-könyvet készített a Barát és Partner fokozatú támogatóinknak. Az e-könyvhöz Weyer Balázs, a Direkt36 egyik alapítója írt előszót. Ezt közöljük most:

Soha nem néztem még végig egy Oscar-díjátadót, idén azonban két jó okom is volt rá: a Saul fia és a Spotlight. A két film persze önmagában rengeteg filozofálásra adhatna okot a művészet és az újságírás az igazság és a világ megismerésében játszott szerepének párhuzamairól és különbségeiről. A Spotlight sikere azonban legalább akkora dolog a világ újságírói számára, mint a Saul fia Magyarország számára.

A Spotlight varázsütésre hozta vissza sokaknak a ma egyre kevésbé megbecsült szakma becsületébe és jövőjébe vetett hitét. Ahogy a film – és persze az alapjául szolgáló valódi történet – egyik főszereplője, Marty Baron (akkor a Boston Globe, azóta már a Washington Post főszerkesztője, a filmben Liev Schreiber alakítja) írja a filmről írott cikkében, a film hatására lapok megerősítették oknyomozó csapataikat, vagy a megmaradtak legalább rövid távon megmenekültek a bezárástól. De a legjellemzőbb részlet talán ez: egy riporter, aki a családjával együtt nézte meg a filmet, úgy érezte, a gyerekei most először tartják őt igazán cool-nak.

A Spotlight valóban szinte minden korábbi filmnél pontosabban mutatja be az újságírás mindennapjait. Nem csak a sikert, a szagot fogó riporter izgalmát, a hivatali Góliátot legyőző egyszerű újságírót, hanem a frusztrációt, a lassú időszakokat, a megrekedő nyomozást, a megingó hitet az egész értelmében, a megvilágosodás pillanatait, az esetlegességeket, amelyek továbblendítik vagy zsákutcába terelik a munkát és a kevéssé költői apróságokat, az utolsó jelzőbe még belekötő szerkesztőt, a hosszú listák végeláthatatlan böngészését, az egzisztenciális kilátástalanság pillanatait is.

Ha fontosnak tartod a tényfeltáró újságírást, támogasd a Direkt36-ot!

A film egyik lehetséges értelmezése szerint a siker Marty Baron diadala, aki a munkába állása utáni első napon ösztönösen rátalál a nagy történetre és végigegyengeti annak útját az évek során. Igazi vezető, aki megbízik a kollégáiban és mindig akkor és csak annyira avatkozik közbe, amikor arra igazán szükség van: megszerzi a tulajdonos támogatását, elhárítja az akadályokat, jó kérdéseket tesz fel, megadja a fókuszt és a kellő erőforrásokat, irtja a végső szövegből a jelzőket. Számomra azonban – minden tiszteletreméltó teljesítmény ellenére – nem ő a történet hőse, hanem a Micheal Keaton által alakított Walter „Robby” Robinson.

Boston közmondásosan zárt világ, ír katolikus elitje pedig különösen az. A film nagyszerűen teremti meg azt a hangulatot az előbb együtt ministráló, együtt diákoskodó, aztán együtt golfozó, együtt koktélozó közösségről. Marty Baron kívülállóként csöppen ebbe a világba: nem bostoni, egy floridai lap éléről, a Miami Herald-tól érkezik a Globe-hoz, nem is katolikus, hanem zsidó, nőtlen, nem a rögtön felismerhető bostoni dialektust beszéli és egyáltalán nem érdekli a baseball, pedig a városban a Red Sox stadionja a társadalmi élet egyik központja. Minderre a kívülállásra nagy szükség is van ahhoz, hogy észrevegye a történetet, amely szinte kiszúrta a helyiek szemét, de társadalmi elkötelezettségeik miatt nem voltak képesek észrevenni.

Baron azonban sokkal kevesebbet kockáztatott, mint Walter Robinson. A filmben visszatérően feltűnik a gondolat, amely szerint Baronnak Boston csak egy állomás, neki semmi sem drága, hiszen úgyis továbbáll majd (ez meg is történt – 2013 óta a Washington Post főszerkesztője). Robinson – akinek egyébként nem a katolikus papok általi gyermekmolesztálásokról szóló sorozat az egyetlen híres munkája – ugyanis a bostoni elit megbecsült tagja. A városban született, egész élete oda köti. A nyomozás során számos barátjával, volt iskolatársával, számára fontos emberekkel került szembe. Munkatársaival együtt fontos számára a vallás és az egyház. Először magukat kell legyőzniük ahhoz, hogy a sztorit uralni tudják és Robinsonnak meg kellett birkóznia annak a terhével is, hogy éveken át ott hevert előtte a téma, mégis keresztülnézett rajta – részben feltehetően mert túl közel volt hozzá ahhoz, hogy valódi rálátása legyen, részben pedig valószínűleg mert tudattalanjában ott lebegett az ügy felett mindazon nehézségek és személyes démonok hada, amelyekkel végül aztán sikeresen küzdött meg. Ő sokkal többet kockáztatott, mint egy esetleges rossz szakmai döntés: társadalmi státuszát, megbecsültségét, barátságait, hitét. A teljes életét.

Az oknyomozó újságírásban, mint minden szakmában, persze szükség van szakismeretre, jártasságra, technikai tudásra, türelemre, alaposságra, elemzőkészségre és még hosszan fényezhetnénk a műfajt és vele magunkat. A leginkább azonban kockázatvállalásra, elkötelezettségre, alázatra van szükség: ha a téma szembe jön, már nem csinálhatunk úgy, mintha észre sem vennénk, akkor se, ha senki sem kérné később számon rajtunk. Egy kis ország – és Magyarország nem sokkal nagyobb, mint az úgynevezett Greater Boston a maga 8 millió lakójával – szereposztásában nincsenek Marty Baron-ok, nincs lehetőség a kívülállás luxusára. Annál több Walter „Robby” Robinson, Mike Rezendes, Matt Carroll és Sascha Pfeiffer -féle szerep vár eljátszásra.

A szakma reményei szerint a Spotlight új lendületet az invesztigatív újságírásba vetett hitnek. A mi hangulatunknak biztos jót tett. Annyian vagyunk, mint a Spotlight-team, több évtized helyett azonban csak egy év áll mögöttünk, egy nagy intézmény helyett pedig a támogatóink, azaz Ti.

Köszönjük!

Ha csatlakozni szeretnél a támogatói körhöz, kattints ide!

Ha bármi kérdésed van a kampánnyal vagy a munkánkkal kapcsolatban, örömmel várjuk a tamogatas@direkt36.hu címen.

Egy hozzászólás a(z) “Robinson szigete” bejegyzéshez

Itt szólhatsz hozzá a cikkhez